Rozália L. Farkas írására reagálva
„Mi is a liberálisnevelés valójában? Az a nevelési módszer, amelyben a szülő, vagy nevelő és a gyermek együttműködése a domináns, egyfajta win-win szitura törekszenek, ahol megegyezés van jelen. Senkit nem korlátoznak alapvető törekvéseiben, és egymást tiszteletben tartják."
-állítja egy tudálékos.
Csakhogy ez nem nevelés, hanem egyfajta egalitárius kapcsolat.
Olyasmit feltételez, hogy a szülő és a gyerek egyforma alapokkal indul. Egyforma tudásuk, élettapasztalatuk van, és ugyanolyan alapjaik egy döntés meghozatalához.
Gyakran megfigyelhető a hétköznapi életben is a szülő ilyenfajta megközelítése egy témához.
Mindez akkor lenne lehetséges, ha úgy születnénk le a világra, hogy mindenki magával hozza a tudást, az élettapasztalatot az anyahméhből.
Ez lenne az egyenlő döntéshozatali feltétel.
Ha így lenne, és elfogadnánk ezt az álláspontot, akkor nem is lenne szükség iskolára sem, tanárokra sem. Majd a gyerek és a tanár közmegegyezéssel eldöntik, mennyi kétszer kettő, vagy mikor született József Attila.
"Az én gyerekem még nem kérte ezt a játékot." "Még nem érdeklődött eziránt"
Tehát nem foglalkozik vele a szülő. És mellőzi azt, hogy a gyerek figyelmét felhívja valamire, valami olyasmire, ami hasznára válna.
Jól végiggondolták?
Ha elfogadjuk a szabad szellemű nevelésnek ezt a módját, akkor tagadjuk az iskola létjogosultságát is.
Még emlékszünk Rousseau-ra, aki szerint a tanárnak nem szabad befolyásolni a tanítványait, mert mindenfajta ismeretádadás már egyfajta befolyásolást is jelent. Ahogy a tanár pl. vélekedik egyes dolgokról, már azzal befolyásolja a gyerekeket, már azzal a stílussal is, ahogy elmagyaráz valamit. Sőt! Már azzal is befolyásol, hogy a tudástárból mit vesz elő, mit oszt meg a tanítványaival, és miről nem tesz említést.
Eléggé aktuális a téma manapság, amikor szülők, gyerekek, tanárok tüntetnek a "szabad oktatásért"
De mit is értünk szabad oktatáson? Mitől szabad? És főleg hol van az a határ, aholmég megvan a liberális nevelési szemlélet, és hol végződik a hagyományos, a tekintélyelvű?
Értem ezen most csak azt a hétköznapi helyzetet, amikor a felnőtt megmondja, hogy "ne szaladj át az úttesten az autó előtt", és ez abszolút érvényű kinyilatkoztatás a felnőtt részéről,
amikor -ha úgy tetszik, parancs uralmi kényszerrel - ráerőlteti véleményét a gyerekre, anélkül, hogy megvitatná vele a kérdést.
Ez egy szélsőséges példa volt. Természetes, hogy ilyen helyzetben senki nem vitatja, hogy a felnőtt, a szülő, helyes elvet alkalmaz.
De ma a liberális kételyek eluralják a döntéseinket.
Amerikában már van olyan tanulmány, amely a kétszer kettő igazságát is kétségbe vonja, vagy éppen rasszistának minősíti ezt az alaptételt, hogy kettő meg kettő négy.
Ha megnézzük ezt a két szélsőséges példát, láthatjuk, hogy a világunk a kettő között foglal helyet. És minden olyan tételt, megállapítást, ismeretet, igazságot – a liberális elképzelés szerint - egalitárius alapon egyeztetni kellene. A szülő és a gyerek, a gyerek és a tanár vonatkozásában.
Csakhogy a hétköznapi életben, és az iskolában is, naponta jelennek meg olyan témák, amelyekről el kellene dönteni, hogy ezek a hierarchikus, tekintélyelvű kategóriába tartoznak-e, vagy a szabad oktatás-nevelés szellemében abba a kategóriába tartoznak, amely dologban a gyerek éppúgy dönthet, mint a felnőtt, és nem tartozik "engedelmességgel", hanem vitathatja az adott állítást.
Meddig mehetünk el?
Szerintem akkor járunkk el helyesen, hamegállapítjuk, hogy az oktatás és a nevelés nem tartozik abba a kategóriába, ami egalitárius elvek alapján, a megvitatandó kategóriába sorolhatnánk.
Kétségtelen, hogy a stílus a mai nevelésben jelentősen eltér attól, amit nagyszüleink alkalmaztak, amikor a kijelentéseik, döntéseik, vagy akár az ismeretek átadása dolgában nem volt vita, azt maradéktalanul el kellett fogadni, tudomásul venni, és elhinni.
Ma már megbeszélhetjük a gyerekeinkkel, hova menjünk délután, melyik ruhát vegyük meg, vagy milyen szakkört választ.
De mivel egyetlen gyerek sem született mindenre kiterjedő tudással, élettapasztalattal, a világ alapos ismeretével, a szülőnek is, a tanárnak is sok dolga, felelőssége van, hogy ezekből minél többet átadjon neki.
És szó sincsen arról, hogy mindez "kölcsönös", egyenlőség jelet tehetnénk a felnőtt és a gyerek között, hanem alapvető különbség van közöttünk és ezt semmiféle szabadossággal elkendőzni nem lehet.
Az a gyerek, akit a fenti idézet szerinti liberális nevelésben részesítenek, az nem tudni fogja a dogokat, hanem csak képzeli majd magáról, hogy tudja. És rá akarja erőltetni ezt a nemtudást a nálánál nagyobb ismerettel rendelkezőkre. Pontosan az így nevelt gyerek lesz az, aki kinyikatkoztat, és nem tűr más véleményt, mert megszokta, hogy az ő szava döntő, hiszen a felnőttel egyenrangúvá válásával hitelesítve érzi magát, hogy ő több, mint korosztálya más képviselője, vagy akár egy nálánál jóval idősebb, többet tapasztalt ember.
De az is lehet, hogy megőrzi az együttműködés elveit a végsőkig. És másoktól is elvárja.
Az ilyenekből pedig létrejön egy döntésképtelen egyén, olyan, mint a politikában is láthatunk, az "önagyonülésezők" csoportja, amely soha nem viszi előbbre a dolgokat, évekig tépelődik valamin, és nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között, hanem minduntalan elvész a részletekben.
Ha azonban megmaradunk a hierarchikus társadalmi felépítés irányelvei mellett, a gyerekeket racionális érvekkel meg tudjuk győzni arról, mi a helyes, és mi a helytelen. És ezek a gyerekek tanulnak a múlt példájából és hibáiból. Akörnyező világot minél jobban megismerik. Az a helyes, ha nem kétségbe vonják, nem a saját belső világukat akarják rávetíteni, és azt elvárni tőle, hogy olyan legyen, amilyennek ők elképzelik, hanem elfogadják a világ és a természettörvényszerúségeit.
Az iskolában nem tagadni kell a tényanyagot, a lexikális tudást, hanem elfogadni.
Nem csökkenteni kell a megtanulandót, hanem okosan befogadni.
Megfontolandó tanulság ez.
(FLR)
Nagyon jó írás! Pár dologgal kiegészíteném. Az első egy 20 éves koromból eredő felismerés, illetve egy példa. Nem ma volt ugyan, hanem 30 éve. Akkor is voltak "liberális" szülők. Praktikusan magára hagyták a gyereket. A példa a következő: ha kiraklak a sivatagban minden nélkül kb. 100% hogy ott pusztulsz. Ha rakok útjelzőket, kész útvonalakat és megtínítalak választani közülük a képességeid szerint, akkor pedig szinte biztos, hogy túlélsz! Korlátoztalak?
A szabálynélküliség vs. szabadság. Nem, nem tévedés! Az igazi szabadságot kizárólag kérlelhetetlen erejű szabályok keretében lehet elérni. Szabadon autózhat, kellően nagy sebességgel - mert tudod, hogy mindenki betartja a KRESZ-t, nem rettegsz, hogy jön szembe valaki a másik oldalon. A kivételek száma alacsony mindaddig, amíg nem terjed el a szabályok megkérdőjelezése, ami megöli viszont a hatékony, szabad közlekedést. A KRESZ felszabadít! 😎
Zárszóként egy egyetemi tanáromtól Baracskai Zoltántól idéznék: " jó neki, hogy nem volt mestere, de meg is látszik rajta." Hiszen mindent magának kell felfedezni. Hasonlattal élve: vajon meddig jutnál, ha nem mutatnák meg, hogyan kezeld a vízcsapot? Megtanulnál tüzet gyújtani fél éves korodban? Hagyjuk is, ugye milyen abszurd?